A szakitásokról és a boldogságról

            Minden szakitásba bele halunk kicsit.Függetlenül attól,hogy szerettük-e a másikat vagy nem.Nem fáj minden szakitás egyformán és nem mindig a szerelem elvesztése fáj a legjobban.Van,hogy azt érezzük a legnagyobb fájdalomnak amikor elvesztünk egy olyan embert aki nem nélkülözhetetlen,de fontos részét képezte az életünknek.De idővel igy vagy úgy megtanulunk a másik nélkül élni.Be engedünk egy másik embert az életünkben aki talán úgyan úgy távozik,vagy marad örökre.
             És van,hogy csak a tudat kell,hogy van valaki melletünk,aki ha az élet viharában eltévedünk egy kis kapaszkodot nyújt nekünk.A legbiztosabb kapaszkodó még is mindig a család marad,az egyetlen olyan egység,amit a vér köt össze és nem választhat szét a halálon kivül semmi.
             Miért látunk  többet bele a kapcsolatainkba,mint az ami?Talán,mert mindenki egy dolgot szeretne megtalálni az örök szerelmet,azt az egyet és boldog lenni?És ezért képesek vagyunk elhinni mindent a másiknak bizva abban,hogy talán ő lesz az az egy,akit egy életten át kerestünk?Igy az sem csoda ha csalodunk néha és úgy kell a földről össze kaparnunk a kis lelkünket.
            Miért várunk el többet a párunktól,mint amit nyujtani tud és miért a tökéletest keresük ha mi magunk sem vagyunk azok?Talán a társadalom formál,talán a nevelés,talán a sors,de idővel mindenkép rájövünk,hogy nem az számit,hogy mit vár el a társadalom ,hanem az,hogy mi mitől vagyunk boldogok.